Trini Lopez - This Land is your Land

Néhány alapadat az ír zenéhez

A legrégebbi ismert ír dallam, a Callino ("I am a girl from beside the River Suir"), egy XVI. század végéről származó kéziratban maradt fenn. A könyv, amelyet ma a dublini Trinity College könyvtárában őriznek, 1584-ben készült és a William Ballet's Lute Book címet viseli. Ez nem jelenti azt, hogy ne lennénk tisztában azzal, hogy a zene és ének az emberek és népek legrégebbi társa, csak azt, hogy nem voltak lejegyezve, vagy elvesztek. Az ősi ír sagákban hivatkoznak a különböző énekstílusokra, szerepelnek a hárfások, dudások, kürtösök. Ezen alkotások datálása vitatott, de feltétlenül a VIII-IX. század előtt keletkeztek. A X-XI. században készült kelta keresztek gyakran ábrázolnak hárfásokat és furulyásokat.

A XII. századból maradt fenn egy Giraldus nevű welszi utazó beszámolója, mely szerint gyönyönyörű hárfázást hallott írországi útja során. A dalok eredetéről annyit lehet még tudni, hogy az udvari költők, a bárdok, változó ritmikájú, de azonos szótagszámú - leggyakrabban 7 - sorokból álló költeményeiket hárfakíséret mellett adták elő. Az angol hódítás miatt eltűnik az ír vezető réteg, a bárdok patrónusa, s ez a bárdok, s költészetük végét is jelenti. A kötött ritmikájú verselés a XVII. század közepétől jelenik meg, a bárdok iskoláinak megszűnése után. Régi ír hiedelem, hogy a zenének, különösen az éneknek és a hárfázásnak, mágikus ereje van. A zene hatalma elaltathatja, felvidíthatja vagy elszomoríthatja az embereket. Az altató dalok neve Suantraí, manapság bőlcsődalok (lullabies) formájában ismertek, az élénk, vidám dalok neve Geantrí, míg a szomorúaké Goltraí.

Az 1700-as években több dalgyűjtemény is megjelenik nyomtatásban, amelyek egy része, vagy egésze ír. Az egyik korai és jelentős gyűjtő Edward Bunting (1773-1843), templomi orgonista volt Belfastban. A politikai és kulturális nacionalizmus egyik jelentős eseménye volt, amikor 1792 július 11-13. között megrendezték a hárfások fesztiválját, amin az utolsó tíz, hetven és kilencven év közötti zenész vett részt, közöttük hat vak. A fesztivál nem titkolt célja a hárfások dalrepertoárjának megmentése volt. Bunting sorra járta a hárfásokat és lejegyezte az általuk játszott dallamokat. Az élete során kiadott több mint háromszáz dallamból hatvanhat e fesztivál eredményeként maradhatott fent "GENERAL COLLECTION of the ANCIENT MUSIC of IRELAND" című művében. Az ezzel megkezdett rendszeres gyüjtőmunka eredményeképpen az 1800-as évek közepére-végére mintegy tizenegyezer eredeti dalt sikerült lejegyezni és publikálni.

A legismertebb hárfás zeneszerző Turlough O'Carolan (1670-1738) volt, aki kora zenei életének jó ismerője, műveiben nem nehéz felfedezni pl. Corelli hatását. Több mint kétszáz dallamot alkotott, jónéhányat szöveggel együtt. Életében ismert és elismert zenész volt, művei már élete derekán megjelentek nyomtatásban. Egy kovács fia volt, akit jó nevelésben részesített a jó eszű gyereket felkaroló helyi földesúr felesége. Mivel tizennyolc éves korában egy fertőző betegségben elvesztette szeme világát, egy hárfás mellé adták zenét tanulni, majd három év multán egy lovat és egy vezetőt kapott és megkezdte vándorzenész életét. Szerte az országban, amerre eljutott, szívesen látták és bőségesen megvendégelték megbecsülve zenéjét. Kompozícióval vendéglátói családi eseményeit örökítette meg, általában házasságokat és temetéseket.

A hárfások kifinomultabb ill. a népdalok egyszerűbb dallamait aztán nem egyszer hivatásos költők használták fel verseik népszerűsítésére, ezeknek gyakran politikai töltete is volt, az angol elnyomókat, ill. a rivális politikai irányzatokat támadták velük.

Az ír zene legfontosabb hét hangszere a duda, a hárfa , a furulya, a fuvola, a hegedű, a harmonika és a bodhrán (ír dob). Egy építkezés alkalmával a XII. századból származó csontfurulyákat találtak Dublinban. Angolul Tin Whistle (fém furulya) és Penny Whistle (olcsó furulya) néven, írül Feadán és Feadóg néven ismertek egyes fajtáik. Két fő típusuk van, a "Clarke" elkeskenyedő, fémtestű fafúvókás hangszer, a jobban elterjedt "Generation" fémcső, műanyag fúvókával. A cső méretétől függően (a kisebb magasabb hangon szól) más-más skálán lehet rajtuk játszani.

A fuvolák a furulyákból alakultak ki, lehetővé téve az oldalirányból befújt levegővel vibráló hangot előállítani. A hagyományos fuvolák fából készülnek (ébenfa, rózsafa), lyukait az ujjakkal kell lezárni, míg a koncert fuvolák lyukai mechanikusan zárodnak, lehetővé téve a gyorsabb futamok lejátszását. A dudákat korábban a skót dudához hasonlóan szájjal kellett levegővel feltölteni, majd a Boyne-i csata után uralkodóvá vált a hónaljba helyezett fújtatós változat, az Uillean Pipe (könyök duda). Az új típus sokkal finomabb játékot tett lehetővé, mint a harci hangszerként használt régi. A hárfák régebben fémhúrokkal készültek és a zenészek a körmeikkel pengették őket, amivel erőteljes hangzást értek el vele. Az 1750-es évektől bélhúrral, manapság műanyag húrokkal készülnek a hárfák és az ujjbeggyel pengetik őket, amitől sokkal lágyabb lett a hangzásuk. A XVIII. századtól az ír tánczene fő hangszere a 4 húros hegedű. A hegedűsök a táncmulatságokon egy zsámolyon ülve zenéltek, s előttük volt elhelyezve a kalapjuk a díjazás begyűjtésére. Mivel a hagyományok szerint csak a reel-ek után járt nekik néhány penny (a lányok dobták be a kalapjába, de a partnereiktől származott), máris magyarázatot kapunk a reel-ek nagy arányára a tánczenei hagyományokban. Az ír dob, a bodhrán (ejtsd: borán) egy oldalas, kecskebőrből készül és minél nagyobb átmérőjű, annál mélyebb hangot ad az ujjak hátával ill. a kétfejű, fa vagy csont ütőkkel való megszólaltatásakor. A bodhrán mellett csontokat vagy kanalakat is használnak ritmushangszerként. A harmonikának két fajtája használatos, ez egyik a tangóharmonika (accordion), a jobboldalán billentyűzettel, a baloldalán nyomógombokkal, a másik a koncertina, amelyik kisebb, s hatszög alakú oldalain csak nyomógombok vannak. Újabban elterjedtek a folk együttesekben a különböző pengetős hangszerek, mint a mandolin, bendzsó, gitár.
Az ír dalok legnagyobb része szerelmi dal, amelyek gyakran részben vagy egészben panaszdalok, a szerelem, a szerelmes elvesztéséről vagy az elérhetetlen kedvesről szólnak. Az ír nyelvű dalok hagyományos előadási módja a sean-nós, amely kíséret nélküli, a dallam szépségét kiemelő, egyéni díszítéseket alkalmazó, a ritmust gyakran változtató éneklés, melyben a szövegnek ugyanakkora szerepe van, mint a dallamnak. Az énekes nem változtatja éneklés közben a dinamikát, mintha csak magának beszélne. A hazafias vagy forradalmi dalok általában szerelmi dalok új szöveggel, majdnem mindig angolul. Ezek a XVIII. században alakultak ki, általában városi, literátus szerzők alkották meg őket, majd szájról szájra terjedve váltak népszerűvé. A különböző tevékenységekkel kapcsolatos munkadalokból elég kevés van, valószínűleg régebben több volt belőlük, s a gyáripar uralkodóvá válásával halhattak ki. Az angol nyelvre való áttérés folyamán sok kétnyelvű dal született, ezeket un. makaróni daloknak nevezik. Ezekben általában soronként váltakozik a nyelv, általában ugyanarról szól mindkét nyelven, viszont gyakran a magasztos angol szöveget kicsúfolja ír változata. Számos angol és skót dal is bekerült az ír folklórba, ezek egy részét a betelepedők hozták magukkal, más részét az Angliában és Skóciában munkát vállalók terjesztették el hazatérésük után. Angol-ír daloknak nevezik az ír népköltészet már angolul megjelenő dalait, amelyek felölelik az ír nyelvű típusokat, továbbá kiegészülnek a csavargódalokkal, tengerésznótákkal, a szerencsétlenségeket, szenzációkat megéneklő balladákkal, s a városi folklór dalaival, melyekben kitüntetett szerepet játszanak a kocsmadalok. A kivándorlók dalai, amelyek hol nyíltan keserűek, hol hetyke vidámsággal palástolják a szülőföldtől való elválás keserveit, három fő kivándorlási hullámból származnak. Az első a XVIII. századi, amikor főként skót presbiteriánus bevándorlók utódai hagyták el Ulstert vallásuk védelmében és életük jobbra fordítása érdekében. A második hullámban a burgonya vészt követően indultak el sokan Amerika és Ausztrália felé, főként Írország nyugati és déli részének katolikus népességét apasztva. A harmadik, már XX. századi hullámban távozók már megengedhetik maguknak, hogy ünnepekre hazatérjenek, ami korábban elképzelhetetlen volt. Említenünk kell még a vallásos, vagy vallási eredetű dalokat, valamint az altatódalokat, amelyek a kelta hagyományban az ellenség elaltatással való legyőzésére szolgáltak.
Az írek ősi táncai eltűntek, bár számos beszámoló említi a tánc elterjedtségét, a legnépszerűbb szórakozási formának tartják. Jó időben az útkere
Jó időben az útkereszteződésekben, vagy a réteken, télen inkább a konyhákban, pajtákban ropták, majd a XIX. században az iskolai épületek adtak otthont a táncnak. A XVII. században hárfások és dudások szolgáltatták a zenét, a XVIII-ban a hárfásokat felváltották a hegedűsök, manapság ceili bandák (sok hangszerrel) játszanak szöveg nélküli talpalávalót a táncmulatságokon, a ceili (ejtsd: kejli)-ken. Régen a muzsikusok gyakran vakok voltak, a más foglalkozásra való alkalmatlanságuk predesztinálta őket erre a pályára, s ebben meg is találták életük értelmét. Ha nem akadt zenész a mulatsághoz, akkor a részt vevők voltak kénytelenek "lalalázva" pótolni a zenét, s ez lett a "lilting", "de-diddly-ay" -szerű éneklés. Négy fő táncfajta vált elterjedtté, a hatütemű jig, a kétütemű reel, a négyütemű hornpipe és a set dance. A jig páros tánc, de mindig csak a partnerek egyike táncol. A reelben nyolc táncos alkotott egy set-et, a hornpipe-ot a férfiak járták egyedül, a set dance-okban változatos az egyes set-ek létszáma és a bemutatott figurák. A reel skót, a hornpipe angol, a jig kontinentális eredetű. Még frissebb a polka és a keringő. A táncokon és dalokon kívül megemlítendők még az indulók (marches), a kompozíciók (pieces), a lassú dalok (slow airs) és a hárfa dallamok. Az indulókból származott számos dupla jig, a kompozíciókat általában dudások alkották, összefűzve több dallamot, a lassú dalok lehetőséget adtak az előadóknak a hajlításokkal és kisebb gyorsításokkal saját egyéni stílusuk kialakítására. A hárfásoktól származó egyes elterjedt dallamok teljesen beépültek a zenei hagyományokba. Erre példa lehet az O'Cahan-tól származó Add a kezed (Give Me Your Hand).